Az utolsó idők

2004 . június 11 péntek

Reggel egyedül mentem vonattal, férjem később jött utánam autóval, mert még dolgozott. A klinikára elmentünk még délelőtt és csak délután kerültünk oda, hogy kiderüljön bármennyire is szeretnénk nem fogunk tudni májat adni a fiunknak, mert nekem is és apjának is A a vércsoportunk az övé pedig 0.Mikor visszaértünk a gyerekhez már katétere volt és nem ismerte meg az apját. ( Férjem egyszer már beszélt arról, hogy ő ott akkor érezte, hogy a fiunk meg fog halni és, hogy gyakorlatilag én tartom életben azzal, hogy minden nap megyek hozzá és teszem azt amit úgy éreztem tennem kell. Soha senki nem mondta el, hogy ilyenkor mit kell tenni, soha nem láttam mástól, soha nem beszélt az anyám a halálról holott kórházban / elgondolkodott már valaki azon milyen csodás a magyar nyelv  minek a háza: a kór-ház / dolgozott. Azt tudtam, hogy az apám a halála előtti napon azt kérte tőlem vegyem le róla azt a zsákot ami rajta van és mikor másnap reggel mentem a kórházba meghalt. Senkinek nem kívánom azt, hogy az apja üres ágyát lássa a kórházban. Belepusztultam volna, ha ezt látom Kristófnál is. Csak ezt tudtam. Azt, hogy a halál ennél sokkal szebb is tud lenni most tudom már, mikor ezt a blogot írom) Férjem otthagyott bennünket, mert nem bírta elviselni, hogy így kell látnia a fiát. ( Ebben a mondatban is mennyire benne van, hogy még akkor is képesek vagyunk csak magunkkal foglalkozni mikor a fiunk haldoklik.. Az anya így az apa úgy. ) Én pedig tettem a dolgom mintha minden rendben lenne. Azt gondoltam ez a dolgom, azt éreztem, hogy ezt a poharat az utolsó cseppig ki kell inni. Én fiatal koromban nagyon sokat jártam templomba hittanra és tudtam, hogy van Isten azt is tudtam, hogy segít ha kérem de most semmit nem értettem. Folyamatosan kértem és nem segített.  (Pedig de. Csak nem az én önző elképzeléseim szerint, hanem ahogyan sokkal több embernek lett jó.  )

2004.június 12. szombat

Kristóf ekkor már semmit nem érzett. Nem jelzett mikor vért vettek, nem jelzett mikor újra berakták a szondát az orrába. Mivel nyugodtan feküdt kikötöttem az egyik kezét és persze kikapta az orrából . ( Most 7 évvel a történtek után tudom, hogy ez sem volt véletlen. Tudom, hogy csupán megadta magát mikor újra visszarakták és mindezt azért, mert én így akartam. Azért, mert én hittem abban, hogy az orvosok is Istenek. ) Ezen a délutánon tudtam úgy elengedni, hogy elkezdtem neki magyarázni, hogy azok a nénik bácsik, akiket lát vigyázni fognak rá. ( Azt is tudom, hogy mindezt magamnak motyogtam,mert az ő kapcsolata még élő volt az angyalokkal és ma már azt is tudom nagyon ment volna, mert az a világ sokkal jobb mint ez itt. Ami nekem akkor nem sikerült: hinni és tudni azt, hogy ott jobb neki. ) Puszilgattam a homlokát és tolta oda a fejét. ( Ebből is látszik, hogy mindent érzett és tudott. Nagyon szeretem és most amikor ezeket a sorokat írom megköszönöm mindazt, amire megtanított. Tudom, hogy nem véletlenül születünk erre a földre tudom, hogy nem véletlenül azok a szüleink akik és tudom, hogy nem véletlen a halálunk sem. Köszönöm fiam, hogy mindezt megtanítottad nekem és mindenkinek elmondhatom. )

2004 június 13.vasárnap

Reggel mikor bementem a kórházba jéghideg volt gyerek homloka. Behívott a főorvosnő és közölte velem, hogy a fiam agyhalott. Kijöttem az épületből és rettenetesen sírtam. Felhívtam a férjemet, hogy jöjjön fel ha bír, búcsúzzon le tőle. Ő azt mondta nem bír feljönni. Én gondoltam, hogy ez lesz a válasza és akkor elhatároztam, hogy ha kell az utolsó éjszakát ott töltöm a gyerekem mellett. Végül is hazajöttem de biztos voltam benne, hogy a következő nap lesz az utolsó. ( Miért nem tanítják meg a papok, a tanárok vagy legalább mi szülők a gyerekeinknek, hogyan kell elkísérni valakit a halálba. Mi az amivel nem bírunk megbarátkozni, hogy nem vagyunk örök életűek ? Dehogynem vagyunk azok. Csak az a bajunk, hogy soha nem foglalkozunk elég mélyen ezzel az örökké élő lélekkel, aki bennünk lakik. Azt gondoljuk ez a test vagyunk, pedig semmi ez a test, olyan csupán mint egy ruha, erre a 70-80 évre ez tűnt jónak. De mennyi volt már...és még mennyi.....  )