Mennyivel emberibb volt az, amiről Wass Albert ír a Funtinelli boszorkány című regényében, hogy amikor a Vénség meg akart halni akkor már évek óta tudta mindenki, hogy mi a teendője.Igen az én esetemben a fiam felkészületlenül hagyott itt bennünket és mindenki talált okot arra, hogy nekünk ( a férjemmel ) mennyire rettenetes az, hogy meghalt a gyerekünk.Nem lehet felkészülni arra, hogy meghalunk ?? Dehogynem és arra, hogy a gyerekem meghal. Dehogynem. Tudom, hogy most nagyon furcsa dolgokat fogok írni: Élj úgy mintha a mai nap lenne az utolsó! Aki ezt mondta felkészülten várta a halált.Az én fiam és minden kisgyerek, aki meghal felkészülten várja a halált. Mi nagyon "okos" felnőttek, akik semmiben nem hiszünk vagy ha sokat tanultunk is a lényegről élni keveset éljük, mi nem vagyunk képesek felkészülni a halálra. Pedig évezredek óta így élünk, születünk és meghalunk.Miért olyan fontos, hogy ötven éves korára is szuperman-ek és szuperwoman-ek legyenek a férfiak és a nők? Miért ez a fontos és nem a halálra való felkészülés és annak a tudása, hogy akarom nem akarom úgy is eljön?
Én nagyon szerettem a gyerekem és a legnehezebb annak elfogadása volt, hogy ott ahova ment sokkal jobb neki. Nagyon nehezen voltam képes ezt földolgozni,pedig hívő embernek mondtam magam mindig.Hónapokig kérdezgettem magamban, hogy lehet egy ilyen pici emberkének, jobb az édesanyja nélkül.
Persze kaptam választ is minden kérdésemre de nem érdekelt. Mentem volna utána, haltam volna utána és nagyon sok ember csöndes jelzésének volt köszönhető, hogy ez nem történt meg és most ezeket a sorokat írom. Ezek között az emberek között az első és legfontosabb, aki életben tartott a férjem volt, aki mindig csak előre nézett és a továbblépés volt számára a legfontosabb. Ahhoz, hogy megmentsen ezt kellett tennie.
A fiamat is mindig hősnek láttam a kórházban és a férjemet is annak a temetés utáni időszakban. Én kétoldali hatalmas méretű tüdőgyulladással végül is bementem a kórházba és így életben maradtam. A tüdőmön alig volt már lélegző felület. A temetésen egy szívemhez közelálló ember ajánlotta Polcz Alaine könyveit és elkezdtem olvasni. Olvastam, olvastam, és olvastam és írtam a naplót és írtam és írtam. Az embereknek vannak olyan szokásaik, amik életben tartják őket, nekem így sikerült. Aztán pedig vissza dolgozni minél hamarabb, mert az is segít és segített. Most már hét év elteltével tudom, hogy nekem sok sok sok beszélgetésre lett volna akkor szükségem. Olyan emberrel, aki átélt hasonlót, aki temetett el már gyereket. Tudom, hogy ebben a helyzetben a megértést megkönnyíti egy másik ember tapasztalata, aki már túl van rajta. Amit biztosan tudok, ez a blog azért kezdődött el, hogy akinek segítségre van szüksége felvehesse velem a kapcsolatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése