Kórház, kórház

 2004. június 6. vasárnap

Anyukám is velem van egész nap.Délelőtt volt a plazmacsere Kristóf nagyon sokat nyöszörög, forgolódik,sír. Ennek a következményeként a nővér kiküld bennünket a kórteremből, mert" ha nincs itt az anya semmi baj nincs vele . Két fajta beteg gyerek létezik az egyiknek jó, ha ott van anyja  a másiknak nem. Ez a gyerek is ilyen. " Mármint, hogy jobb neki, ha nem vagyok ott. ( Ez az eszement hiedelem az anyámban is megvolt míg kórházban dolgozott. ) Ott kellett hagyjam a síró, nyöszörgő gyerekemet, mert ezt az elméletet megcáfolni semmivel nem volt erőm. Úgy éreztem minden összefogott ellenünk. ( Mit tettem volna ha van elég önbizalmam, és merem vállalni a gyerekemért és magamért a felelősséget? Maradok és udvariasan elmondom neki, hogy az én verzióm a gyerekemmel kapcsolatban nem ez. Mit tettem volna ha még ennél is tudatosabb vagyok? Mindenképpen segítséget kértem volna olyan embertől, aki kapcsolatba lépett volna a gyerekemmel lelki szinten és összecsomagoltam volna a fiamat és hazavittem volna otthon meghalni. Természetesen mindebből semmit nem tettem meg. ) Kimentünk anyukámmal a folyosóra és sírtunk, mi kint a gyerek bent. Mikor Kristóf már elfáradt, abbahagyta a nővér is kiment a szobából én pedig csak erre várva természetesen visszalopakodtam. Én tudtam, hogy a legnagyobb baj az, hogy nem volt széklete és sajnos már egyre kevesebb ereje volt, hogy ezt megtegye. Úgy döntöttünk , hogy egész délután félig ülő állapotban tartjuk -mivel hasra nem fektethettük- anyuval és mindig támasztottuk a hátát, hogy könnyebb legyen ha kakilnia kell. Nagyon sokat ivott és mivel nem evett én annyit adtam neki amennyit kért.

2004. június 7. hétfő

Reggel mikor beértem az első kérdésem kakilt-e a gyerek A válasz : igen kétszer is. Mindezt egy olyan embertől hallottam, aki már az első alkalommal is szimpatikus volt. ( Ez egy hatalmas bukta volt, egész idő alatt mindig a külső körülmények határozták meg , hogy éppen örüljek, vagy sírjak. Semmi biztonság nem volt a külső körülményekben, napról napra fogytak azok a biztató jelek amik azt jelenthették volna, hogy a folyamat megfordítható. Én mégis vakon szó szerint vakon hittem az orvosoknak. Azt is tudom, hogy miért, mert gyerekként én nagyon sokszor "meg akartam fulladni" -asztmás vagyok- és mindig meggyógyítottak. )
Miután megnyugodtam egy kicsit jött a főorvosnő és leszidott, hogy miért itatom a gyereket? Nem szabad csak két és fél deci folyadékot innia, mert különben kimosódik a szervezetéből  minden gyógyszer. Tájékoztatásul még közölte, hogy a fiam mája eltűnt, nem tapintható. ( Akkor nem tudtam összerakni a következőt : a máj méregtelenít - pl. gyógyszerek hordozóanyagait is - mivel a gyerekemnek nincs mája nem tud méregteleníteni ezért kell a plazmacsere. A máj betegségeknek nemigen van gyógyszere és azt is tudtam, hogy a fiam csupán vitaminokat kap folyamatosan vénás injekciók formájában. Ezt is nagyon kis mennyiségben, mert a 10ml a fecskendőből egész délelőtt csöpögött. Ez is egy olyan jelzés volt amit észre kellett volna vennem. Sajnos nem vettem észre. ) Nem értettem, hogy miről beszél, hogyan tud egy máj eltűnni. Pedig sajnos ez volt a helyzet alig volt néhány májsejt a gyerek szervezetében. Ez a hír még annak tudatában is szörnyű volt, hogy a máj nagyon gyorsan képes regenerálódni és csupán néhány sejt elég hozzá.
A délelőtti plazmacserénél voltak orvostanhallgatók is és mikor Kristóf megnyugodott - énekeltem neki, játékokkal játszott szigorúan fekve - a doktornő csak ezt mondta : ennyit jelent egy anya a kezelésnél.